Akkor éreztem először, hogy itt baj lesz, mikor hátradőlve a zöld napozóágyon a sötétben egyedül feküdtem.

Te fürödtél éppen, hallgattam a csobogást, és valamiféle különös nyugalom szállt meg. A nyugalom kicsit sem volt indokolt. Másodszorra voltam ott mindössze, téged pedig - az egy év óta tartó folyosói összefutáskor illendő köszönéseket nem számítva - alig másfél hete ismertelek. Hátradőltem, egészen hátra, hogy a lábam a fejem fölé emelkedjék. Te csobogtál tovább, és én elképzeltelek meztelenül, ahogy vizes testtel a tusfürdőért nyúlsz, és láttam magamat is, ahogy itt fekszem, éppen így mint most, csak sok a fény, nyár van, igen, még a gyerekeidet is odaképzeltem, ahogy viháncolnak azon a zsebkendőnyi füvön. Ami miatt mindez előrevetített egy alaposabb bajt a nyakamba, az az a tény, hogy tökéletesen elképzelhető, elhihető és elfogadható volt mindez számomra. Annyira valóságos volt, hogy inkább tűnt egy látomásnak a jövőből, mint egy összerakott feltételezésnek az eddigi múlt tapasztalatai alapján. Aztán megfürödtél, mosolygós és illatos voltál, és a többit már tudod..

Nem, igazából akkor éreztem először, hogy baj lesz, mikor első nap az első levélváltásainak követően felhívtál. Az egyik legbájosabb telefonbeszélgetésem volt az életemben. Valószínűleg nem gyakran használják ezt a szót a telefonos információcserére, de a kedvességed, a zavarral kevert lelkesedésed, ahogy mondtad, „Éva…Éva..Éva le kell tennem.. de ugye, ugye beszélünk még…?” valamiféle legmélyebbről jövő szeretetet indított bennem. Tényleg egész este mosolyogtam. Csak nevetni tudtam a vicceinken, elmerengeni annak a beszélgetésnek az összhangján, a tinilányos zavart és elragadtatott röhögésemen, mindkettőnk zavart és elragadtatott röhögésén, és amikor letettelek, még egyik kollégám is megjegyezte: „flörtölünk? flörtölünk?” És igen, flörtöltünk, de olyan természetességgel, ahogy csak a profik csinálják, vagy azok, akiknek találkozniuk kellett.

Ezt sem mondtam még, de pontosan emlékszem az első olyan találkozásunkra is, amikor segíteni jöttél. Tény, hogy ilyen hangzatos névvel, mint a Tiéd, eleve kicsit beszíneztem a személyedet, kíváncsi is voltam rád. Nem tudom, nem emlékszem, hogy ismertem-e akkor még az „előéletedet”, azt hiszem nem. Aztán jöttél, kedves, készséges, és mosolygós voltál az értetlen felhasználóval – született service center álom – de ez nekem nem volt elég, valamiért ki akartalak ebből billenteni, nagyon mélyen bele akartam nézni a szemedbe, most sem emlékszem, hogy miért, valamit látni akartam benne? Vagy csak zavarba hozni? Nem tudom… Úgy vélem egyik sem sikerült, nem hiszem, hogy akkor bármi nyomot hagyott volna benned a munkahelyi illendőségnél kicsit hosszabban tartó, csábítónak szánt pillantás, mert nyíltan és szenvtelenül, természetesen álltad a próbálkozásomat, igaz, ez a rész már elmosódik. Csak arra emlékeztem utána, hogy az esetet lezárva elmentél, én visszafordultam a monitoromhoz, kicsit zavarban voltam, és megállapítottam, hogy a szemed mély, ….. és gyönyörű...

Ha kíváncsi vagy a sorozat többi részére is, akkor kattints IDE.