...végig gondoltam százszor, vagy talán inkább egy kicsit többször is, mit is köszönhetek...
először is hogy voltál, még ha kevés és fájdalmas ideig is...mégis köszönöm...
Én: – Nem csak a szívemet adtam oda neked. Mégis elvettél mindent, a reményemet, a szeretetemet, nyomorulttá, kiszipolyozottá tettél. Kényed kedvedre játszottál csak velem.
Te: – Most már elég!
Én: – És mit adtál nekem mindezért cserébe?
Te: – Szeretet.
Én: – Mit???
Te: – Szeretet!
Én: – Ó, igen, igen. Azt valóban kaptam tőled, igen. Ez igaz.
Te: – És a magabiztosságot.
Én: – Ó, igen, a magabiztosságot. Ne feledd, milyennek láttál előtte!
Te: – A reményt, hogy szerethető vagy. A reményt, hogy veled maradok.
Én: – Jól van, elfogadom a szeretetet meg a magabiztosságot. Ezt a két dolgot valóban neked köszönhetem, de a reményt ? Ez egy kicsit túlzás ! Na nehogy már a reményt is neked köszönhessem...
Te: – És ott van a Konyha.
Én: – Persze, nyilvánvalóan a Konyha. Ez nem is vita tárgya, ugyebár. Az az egyik legjobb dolog. De eltekintve a szeretettől, a magabiztosságtól, a reménytől, és a Konyhától...
Te: – Illúzió - mármint tudod mire gondolok ?
Én: – Persze, hogy tudom.
Te: – Érzelmek amiket átélhettél.
Te: – Fogkefém amit végül kidobtál a kukába.
Én: – Jó, jó, elég volt! Elég!
Te: – És apám meggybora?
Én: – Hmmm???
Te: – Az érintéseim.
Te: – Tudod az érintéseim ahogy hozzád értem.
Én: – Ez így nem fair ! Igen, igen, az tényleg nagyon hiányzik. Ha végleg elmennél az hiányozna a legjobban.
Te: – Kiskifli - nagykifli ? Ahogy hozzád bújtam ágyadban?
Te: – A reggeli kv ?
Te: – Nagyon jól tudod legbelül, nem kell lábbal taposnod az emlékeket, hiszen te voltál az aki mindezt "kívánta az univerzumtól". Lássuk be, csak te vagy képes rá, hogy egy ilyen dolgot véghez vigyél, mint amilyen ez az egész volt. Nézz magadba!
Én: – Jól van, de eltekintve a szeretettől, a magabiztosságtól, a reménytől, és a Konyhától, az Illúziótól, a fogkefédtől, az édesapád meggyborától, az érintéseidtől, a kiskifli-nagykiflitől, a kv-tól - nem hagytam ki semmit ?- ... mit adtál nekem mindezért cserébe?
Te: – A Boldogságot adtam neked ...
Én: – Ó, boldogságot...valóban...mennyire gagyi ez az egész...hiszen mindezt amit itt elmondtál vissza is vetted tőlem amikor kimondtad VÉGE. Akkor mit is???
Te: – Igazad van, most már tudom, rájöttem én is.
