Az alábbi cikket itt találtam és megosztom, mert mindig jól jön egy olyan magyarázat, mai más oldalról is megvilágítja a dolgokat. Természetesen az senkit ne zavarjon, hogy a cikk megjelenését a Valentin-nap ihlette.
Köszönet érte a szerzőnek.
A kérésem az lenne felétek, miután elolvastátok, hogy lapozzatok vissza a blogomba, és vessétek össze a témával kapcsolatban (szerelem, hazugság, stb.) leírtakkal, s vegyétek észre miben hasonlít és miben különbözik az általam megfogalmazott az itt leírtaktól. (a bátrak e-mailben meg is küldhetik, ígérem ki is fogom posztolni).

BOLDOG VALENTIN-NAPOT MINDEN KEDVES HAZUG PÁRNAK!

Nemsoká itt van az „egymásba kapaszkodók ünnepe”, a Valentin-nap. Hogy mit jelent ez? Így hívja Csernus Imre a kapcsolatok azon tipikus esetét, amikor valaki azért van a másikkal, hogy a hiányosságait pótolja. Ez pedig nem vezethet boldog, harmonikus kapcsolathoz. A szerelem pszichológiai megközelítése, avagy az ön kapcsolata is az „egymásba kapaszkodás” tipikus esete?

A sokak által nem túlságosan kedvelt pszichiáter, Csernus Imre a nála nagyobb népszerűségnek örvendő Szily Nórával beszélgetett a héten. A beszélgetés apropója a Valentin-nap közeledte, amit Csernus csak az „egymásba kapaszkodók ünnepeként” aposztrofál. Lássuk, miért!

Csernus először is elmondta, hogy a gyerekekben (és persze a felnőttekben is) iszonyú nagy a szeretetéhség, miközben rengeteg álarcot használnak, amivel az a gond, hogy

„ha én nem merem megmutatni a valódi arcomat, és nem fogom fel, hogy a másikkal igazán csak a hiányosságaimat pótolom – az nem lehet kiegyensúlyozott, harmonikus kapcsolat. Kölcsönösen hitegetjük egymást. Ezért mondom, hogy az egymásba kapaszkodók napja jön”

Ezt később ki is fejti bővebben:

„Idézőjeles szerelem, amikor két ember látszólag a boldogságot keresi, de valójában csak a biztonságra vágyik. Ha boldogságra törekednék, akkor először is felismerném, hogy szükségem van a belső békére. Ami csak akkor jön el, ha önmagam előtt vállalom az erényeimet és a hiányosságaimat egyaránt. A pozitív vonásainkat szeretjük kihangsúlyozni, azokkal állandóan villantunk, az még aránylag jól megy. Elképesztő káosz van az emberekben, és görcsös vágy arra, hogy szeretve legyenek, és ez egyre inkább fokozódik”

Mindez összevág az amerikai pszichológus, Robert Sternberg szerelemről alkotott, ún. háromszögelméletével. Az elmélet értelmében három fő komponense létezik a szerelemnek pszichológiai alapon, mégpedig:

1. Intimitás: az illető valódi énjének, önmagának a megmutatását jelenti

2. Szenvedély: leginkább az erotikus érdeklődést és a szexuális beteljesedést foglalja magában

3. Elkötelezettség/elköteleződés: döntés arról, hogy a partnerünkkel maradunk, a többi lehetséges partnert kizárjuk

Amikor az előbbiek közül mind a három elem egyensúlyban van, megfelelő szinten áll, akkor a szerelem legkiegyensúlyozottabb típusáról beszélünk. Ez a „beteljesedett szerelem”.

Ez azonban Sternberg szerint igencsak ritkán jön létre (vagyis hasonlóképpen vélekedik, mint Csernus), mivel általában egy-két komponens nincs meg vagy kevésbé kielégítő szinten áll. Annak függvényében, hogy mi az, ami leginkább hiányzik elkülöníthetjük az alább szerelemtípusokat:

,,elvakult/bolond szerelem": magas szenvedély, alacsony intimitás és elköteleződés

„üres szerelem": magas elköteleződés, alacsony intimitás és szenvedély

,,kedvelés/szeretet": magas intimitás, alacsony szenvedély és elköteleződés

,,romantikus szerelem": magas intimitás és szenvedély, alacsony elköteleződés

,,társszerelem"; magas intimitás és elköteleződés, alacsony szenvedély

,,ostoba szerelem": magas szenvedély és elköteleződés, alacsony intimitás

„nem-szerelem”: egyik elem sincs jelen

De vajon miért tartozik a legtöbb ember párkapcsolata a fenti kategóriák egyikébe, és miért nem jut nekik a beteljesedett szerelem csodájából? Erre is válaszol a magyar pszichiáter:

„a legtöbb ember folyékonyan hazudozik önmagának, és ez által a másiknak is, miközben azt állítja, hogy őszinte. A másik ugyanezt csinálja, és ennek következtében mindketten egy illúzióval vannak együtt, miközben mind a kettő retteg, nehogy kiderüljön, hogy valójában milyenek”

Vagyis az történik, hogy találkozik két ember, aki érzelmileg nem számít felnőttnek. Ez azt jelenti, hogy az egyén nincs tisztában önmagával, nem fogadta el ténylegesen saját személyiségét, ezáltal nem is hisz önmagában. Valójában nem szereti azt az embert, aki ő maga. Ennek ellentéte, amikor az illető szereti önmagát, annak ellenére, hogy ismeri a saját gyengeségeit (éppúgy, mint az erősségeit). Ebből kifolyólag fel meri vállalni a (negatív) véleményét a partnerére vonatkozóan, és képes megfelelően kezelni, ha felé irányul ugyanez. Csakhogy ez igen ritka.

Amikor két olyan ember találkozik, akik nem képesek önmagukat ténylegesen szeretni, akkor jön az az egymásba kapaszkodás, másképpen támaszkodás, amiről Csernus beszél. A másiktól várom el, hogy szeressen, pedig addig, amíg én erre nem vagyok képes, ő se lesz rá. Ideig-óráig talán, de aztán szépen lassan kezdetét veszik a párkapcsolati játszmák, majd a rózsaszín köd a Sternberg-féle hiányos kapcsolatok egyikévé válik. Hogy mit kellene hát tenni? Erre is válaszol a pszichiáter: felébredni.

„Az ébredés azt jelenti, hogy ha azt érzem, hogy boldogtalan vagyok, akkor megnézem, mi ebben az én felelősségem, és nem mutogatok másra. Úgy kezdődik a mondat, hogy „Ebben az én felelősségem az, hogy…” Vállalni kellene az arcunkat, hogy olyanok vagyunk, amilyenek. Az emberek elfelejtették, hogy ez a hitelesség titka. Az élet nem vetítővászon, és nem holnap történik, nem a múltban zajlott, hanem ebben a pillanatban. Akár élhetnénk is… Mindenki eldöntheti, hogy akarja-e.”