A szombat éjszakai buli mocsok maradékán
keresztül lépkedve indulsz hazafelé, miközben 
sajgó fájdalommal hasít gerincvelődbe hiányom
furcsa közönye, mely úgy kaparja majd szíved
mint aszfalt munkások kátrányos köhögésének,
nyákja - telítve tüdejük mocskával.

Ásítással hűtött agyad mélyén, a gondolatok
elvékonyodva, mint kevés vaj a kenyéren
siklanak egészen a kéregig. Visszafordulsz!
Múltban keresel önigazolást a ma és rég
történések megfejtéséhez, visszanézve,
halott elődök, ősök sorsát kutatva, vesézve. 

A sablonok, melyekkel körbe rajzoltad tested
mint halott társaid krimikbe illő fehér rajzolata,
szorgos határőrként vigyázzák komfort zónád,
kopasz kidobó emberként őrt állva sivár elméd
szórakozó helyén, hol gondolataid táncparkettjén
esel össze ziháltan, végkimerülésben.

Hajnal van, talán már dereng, pislákol, a fény
homályos sziluettel érkezik a felismerés, pár lépés,
még kicsit dörzsölöd a szemed, hogy káprázik-e,
vagy csak a könnyek játszanak kitágult pupilláddal,
közben a szeretet melege árad szét benned,
mély sóhajtással konstatálva: JÓ EMBERKÉNT ÉLNI.

  
 

2016. márc.7