...úgy voltál együtt vele az idő diagramom kicsinyke szeletében,
mint a színes reflektorok fényében úszó, fickándozó porszemek, 
úgy mint amikor koncerten kedvenc zenekarod énekese elkapja
pillantásod, szemedbe néz és azt hiszed ez a dal most csak itt,
csak most, csak neked szól, pedig a sok ember közt vadidegenként
a diszkógömbön csillanó fényekkel együtt ölelkezve próbáltad átadni hiába,
boldogságod apró kis selyemgubóit, miközben rádöbbentél, ez a  pillanat
is már csak a múlté, egy emlékkép csupán, mint ahogy egykoron a családi
mozidélután, mikor szájtátva nézted a kivetített dia képeket, majd évek
múltán egy lomtalanítás alatt a padláson poros dobozban rálelve döbbensz rá
mennyire kifakult és mára már mennyire elmosódott az összes diád,
mintha eleve már olyan lenne, mint sephia maszkkal együtt exponálva
a photoshop csinál. az idővel együtt érkező szemüvegeden keresztül,
ma már máshogy szemléled az embereket a dolgokat, - pedig tudod
nagyon jól, hogy mennyire irigykedve néz mai is a sok surmó, shittesztelnek, 
féltékenyek, bukásodban látnák örömüket, mert gyávák, mert nem kerteltél sokat,
gyakran kimondva azt, amit akkor, arról, éppen ahogyan gondoltad.
sajnos ez nagy baj, és lássuk be az őszinteség folytán sokszor hiánya
van a józan észnek, ilyenkor megbántva másokat - akaratlan, akik eztán
csak félrészeg mámorban veszik fel az elveszítettnek hitt élet fonalát 
ami hazavezethetné őket otthonaikba, hogy végre ők is megmutathassák:
HELLO VILÁG, NÉZZÉTEK, ITT VAGYUNK...
majd utána jönnek vissza szemlesütve, mondván, vezess bátran mindegy
hová, mi úgyis veled megyünk, csak mutass utat, s ha mégis eltévednénk
csak engedd had nézzünk szemedbe s reflektorként megvilágítva
máris tudjuk merre megy a helyes út, ugyanúgy mint amikor érdektelenül
egykor megszeretetted a töpörtyűt kis kiflivel, a maradékot kukába dobva hanyagul.


(2016.április - a vázlat egy Kaukázus koncerten született)