Egy alkalommal a kis Mumpic éppen hazafelé bandukolt, amikor az út szélén egy varázsgombába botolt. Nézegette, nézegette, mi a csuda lehet ez. Mivel nem tudott rájönni gondolt egyet, felkapta a gombát, és elindult  öreg barátját meglepni az új szerzeménnyel, hogy közösen kitalálják mire is lehet jó.  Ám, amikor odaért a kertkapuhoz egy furcsa érzés fogta el, sehol nem látta öreg barátját, pedig ilyentájt mindig kint szokott lenni a szabad levegőn. Izgatottan kezdte keresni szemeivel. Aztán, ahogy tekergette körbe a fejét, és fürkészte az udvart észrevette hogy a vén tölgy alatt ücsörög az öreg. Ahogy odasietett hozzá látta, hogy Óz szemei könnyektől csillognak.

- Óz, te most sírsz ? - kérdezte a legördülő könnycsepp láttán.
- Nem sírok, csak tudod a pipafüst a szemembe ment, és azért van....
- Nem kell szégyellned, - vágott közbe - tudod én is szoktam sírni.
- Tudom. Nem is tudom mit mondjak. Néha úgy érzem gyenge vagyok, de nem szabad mutatnom.
- Néha én is minden ok nélkül sírok, ez így van rendjén...azt hiszem.
- Tudod kis Mumpic, amikor felnősz, akkor mindenki azt várja tőled hogy erős légy, és ne mutasd ki a félelmeidet, hiszen a "fiúk nem sírnak" ezt már megénekelték sokan.
- Figyu Óz, tudom, hogy varázsló vagy, tudom, hogy okosabb és bölcsebb vagy nálam, de olvastam egy könyvet, és abban az állt, hogy amikor a "jóIsten" megteremtette a varázslókat akkor azt gondolta, hogy különlegesnek kell lennünk. A válluknak elég erősnek, ahhoz, hogy hordhassák a bölcsesség súlyát, és mégis elég puhának ahhoz, hogy szeretteik hozzábújhassanak, kényelmesen, és biztonságosan. Lelkierőt is kaptak, hogy szeretetre tanítsák az embereket és segítsenek elfogadtatni a halál tényét, ha elérkezik. Olyan erőt kaptak, amely lehetővé teszi számukra, hogy felálljanak akkor is, mikor mindenki más, már feladja. Varázserőt, hogy gondoskodjanak hozzátartozóikról a betegségük és a fáradtságuk ellenére. Kaptak érzékenységet, hogy szeressenek feltétel nélkül, még akkor is, ha az fáj nekik. Varázstudást, hogy támogassák, megújítsák a világot, és varázspálcát hozzá, hogy mindezt végre tudják hajtani anélkül, hogy meginognának hitükben. És végül az állt a könyvben, hogy könnyeket kaptak, hogy sírni tudjanak. Én már tudom, mert megértettem. A varázslók szépsége nem az öltözködésükben rejlik, és nem az arcukban. A varázslók, mint amilyen te is vagy,  szépségük  a szemükben lakozik. Ez szívük ajtaja, a hely, ahol a szeretet lakik. És tudod, a varázslóknak gyakran csak a könnyein keresztül látod a szívét. 

Óz mélyet szippantott pipájába, a kifújt füsttel együtt letörölte a könnyeket arcáról, felállt a fa tövében, és átölelte kis barátját. Egy szót se szólt.
 
- Tudod Óz, én tudom, hogy az erősek mentik meg a gyengéket, és ők segítenek az elesetteken, de sokszor azt is látom, hogy az erősekkel nem foglalkozik senki, mert ők erősek, tőlük természetesnek vesznek mindent, mert erősek, és rájuk nem figyel senki, csak a teremtőjük.... Nézd, ezt találtam idefele jövet - mutatott a gombára.
- Gyere, nézzük meg az új szerzeményed, biztosan kíváncsi vagy mi lehet ez, és mire jó.
- Naná, hogy kíváncsi vagyok, végül is ezért jöttem - nevette el magát a kis Mumpic.