...
Mozdulatlan teste nyugszik,
hosszú út áll mögötte,
emlékének sora kúszik,
sok szép is van közötte.
Megkopott már fényessége,
nincs állandó lakhelye,
nemzedékek öröksége,
szívén látszó sebhelye.
Kívül csapzott, belül szilárd,
nincs felvágás, egyenes,
nehéz útból sokat kijárt,
létünk belé szerelmes.
Néha, néha befogadják,
menedékre ritkán lel,
önmagából lecsippentve,
tovább áll, ha menni kell.
...
(2018.01.27)
kép forrása: innen
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
