...
Kivirult a parti sétány,
tavasz néz rá, néha mélán,
olvadt hóból közönyösen,
szomját oltja már a föveny.
Kacsák suta mozgásukkal,
peckes délceg tartásukkal,
apró hullámokat vetnek,
nem maradnak immár veszteg.
Vízfelszínén óvatosan,
tükörképük szabályosan,
barázdálva tükröződik,
lábuk nyomán széttörődik.
Tükrözik a valóságot,
hátra hagyva gyarlóságot,
vágyakat, mint széles folyó -
az élet - folyton változó.
Nem mozdult el onnan lába,
az öreg fa, még ma is várta,
az ifjú fiút, meg a lányt,
így élve túl, száz év magányt.
Ám a leány nem érkezett,
folyton folyvást ígérgetett,
emlékké vált ölelése,
könnyekké a nevetése.
Elszáradt gallyak hevernek,
hattyúk szárnyukkal eveznek,
elfogyott az összes bűbáj,
fényképként néz vissza a táj.
Az öreg fa - ma is ott áll,
az ifjú néha arra kószál,
falevelek száraz hangját,
suttogja fülébe a csend:

Minden mulandó megpihent.
...


(2018.03.11)


képforrása: innen