annyira igyekeztem mint felhő pamacsok
kik próbálnak az égbolton összekapaszkodva
hatalmasabbnak látszani mielőtt a nap erős,
visszautasítást nem tűrő sugarai szertefoszlatja őket

úgy éreztem vakító fehér színben, jól megtömött
vánkos formájában ragyogok, átölelve téged 
a kék égen és nincs az a napsugár mely
felhőoszlatós játékként veszélyes lehetne

ám egyszer csak éreztem, hogy egy kósza
fénycsík bontani kezdi  vánkos formánkat
kiszakadsz és - visszafordíthatatlan - foszlányként 
felhőoszlatós játék áldozatává válunk mindketten

fájdalmamban fehér színem egyre sötétebb
színt öltött és a szenvedés mennydörgések és
villámok kíséretében hatalmas vihar társaságában
záporozva borította be az ártatlan termőföldet

tornádóként letarolt mezők, erdők jelezték
utam, tombolásom kiöntött folyók, patakok,
sárlavinák nyomán hozták el a csendet,
a megnyugvást, a végső megtisztulást
 

(hát nem emlékszem mikor)