*

Már délben eljöttem a munkahelyemről, hogy délután négyre felérjek Budapestre. Nem sokat készülődtem, pulcsi, farmer, tornacipő - mert szeretem - és irány a Nagy-falu. Péntek van. A kocsiban már azon agyaltam, hogy tuti a délután dugóban fogok ülni, és tuti el fogok késni, pedig időben elindultam. Gyorsan átnyomom a CD zenét, rádióra, hogy meghallgassam a hírek után az Útinform híreit. Na tessék, az Erzsébet híd előtt aszfaltoznak, az Árpád híd felé lezártak egy sávot baleset miatt, a Váci úton torlódás...fasza. Mielőtt még eldurrant volna az agyam, jött a megmentő ötlet, és máris jobb kedvre derültem tőle. Nem kell más, mint a Kelenföldi P+R be lerakni a kocsit, metróra szállni, és gyalog elmenni a helyszínig. Annyira megörültem az ötletnek, hogy majdnem teljes hangerőre tekertem a kedvenc számomat...uhhh...de jó, dübörög a basszus majd szétrázza a kocsit, a rendszámtábla zörgése behallatszik, így egy kicsit, visszavettem a hangerőből. De tényleg csak kicsit. Jön az érdi emelkedő, aztán a sorral együtt becsorgok a P+R parkolóig, gyök kettővel. Jó döntés volt. Három óra van, megveszem a jegyet, aztán irány a föld alá. Szeretem a metrót, olyan mintha egy hatalmas kígyó gyomrában utaznék. A legtöbb utas unalmas arccal nyomkodja a mobilját. Elképesztő, tíz emberből hét a telefonjára van rávakulva. Mire ezen elgondolkozom, és azon, hogy mennyire megváltoztunk, mennyire a személyes világunknak érezzük a digitális valóságot, mintha a mátrix című film valóban itt játszódna, bennünk, körülöttünk, egymással. Mire a gondolatok végére érnék, bemondja a hang az automata metrón, hogy a következő megálló a Kálvin tér lesz, ahol átszállhatok a másik metróvonalra. Követem a méla embertömeget, lassan kezdem felvenni a ritmust, amit a város és a városlakók diktálnak. Kéregetőket kikerülve, ügyet sem vetve rájuk, a birkatömeggel együtt érek a másik peronra, ahol azonnal eszembe jut a Magashegyi Undreground Metróhuzat című dala. Tényleg, hogy minden szarban van valami jó, hát ez itt, az élő példa rá. Közben a metró megjön, én beszállok, és leülök egy szabad helyre, és azonnal a vonaltérképet fürkészem. Látom ám, hogy csak a Lehel térig közlekedik a metró, onnan csak pótlóbuszokkal lehet tovább menni. Hurrá, legalább nem unatkozom. Persze az aluljáróban vidéki suttyó módjára eltévedtem, rossz kijáraton, az utca másik oldalán landoltam, ahol  látom ám, hogy Újpest irányába (amerre nekem is mennem kellett volna) pont elmennek a pótlóbuszok. Sebaj, vissza az aluljáróba, irány a másik oldal, ott újra a felszín, és már csak ötszáz méter a megálló, ahonnan a buszok indulnak. Tömegnyomor. Büdös emberek az intim zónámban, tolakodnak, furakodnak, hozzám préselődnek. Jól van, csak négy megálló. Kibírom. Mondom magamnak még egyszer, kibírom (pedig régen, hogy élveztem amikor még itt tanultam, igaz az sem most volt). A leszállást követően sebes léptekkel irány a József Attila Kultúrház. 15:57...még épp időben. Irány a recepció, sehol senki, benézek a színházterembe, ahol épp az aznapi előadás díszleteit rakják össze, gondoltam megkérdezem tőlük, melyik teremben lesz a díjátadó, de váll rándítva tudomást sem akarnak venni rólam. Rendben. Várok. 16:15 végre megérkezik a recepciós és közli velem, hogy áttették az ünnepséget egy másik helyszínre, kérdi nem kaptam róla emailt? (na ugye, ha én is állandóan nyomkodnám a mobilom, akkor most nem ez lenne) Lehet, válaszoltam, de hogy nem néztem meg, az tuti. Mindegy, elmondja, hogy innen kb. 25 perc a helyszín. Fasza. Na akkor irány vissza a metrómegálló felé, miközben elkezd szakadni az eső. Úristen, de jó lenne egy taxit leinteni, itt Pesten amúgy is sokkal olcsóbbak, mint nálunk vidéken. De már vagy 5 perce rohanok, és sehol semmi. Aztán, ahogy az egyik négysávoson átérek a zebrán a közeli tízemeletestől épp kitolat egy "sárga angyal", átrohanok az úttesten, bekopogok neki az ablakon, mondja várjak egy kicsit. Nézek rá, mi a francra várjak, el kéne kb, azonnal jutnom a helyszínre. Szerinted? Valamit babrál, aztán kiszól, hogy szálljak be, mert a rendelését, ahová épp ide jött, törölték. Hurrá. Akkor mondom a címet, és, hogy taposson bele, mert szorít cipő. Megteszi, rendes, mert így neki se ment totál potyára az útja. Mikor megállunk csak annyit mond:  Adj egy ötszázast, legyen szerencsés napod. Adok neki egy ezrest, nekem megért ennyit, így is csak egyharmada az otthoni tarifának, ráadásul vagy kétszer annyit mentünk. Ránézek közben az órámra 16: 37...fú de ciki lesz késve megérkezni. Most már mindegy. Ruhatárba beadom a kabátom (nem kell sorban állnom), kérdezem merre menjek, mert helyismereti hiányosságaim elég erősek. Mondják, hogy a zöld nyilakat kövessem a sárga ajtóig, - negyven perce elkezdődött - figyelmeztetnek, miután elindultam. Úgy csinálok, mintha nem tudnám miről beszélnek. Az ajtó előtt már hallom hogy valamit már nagyon tapsolnak, mondom is magamban, hogy megvárom, míg vége lesz, aztán óvatosan benyitok. Így is tettem. Az ajtót, biztosan látatok már ilyet, középen vízszintesen egy hosszú fém rúddal lehet nyitni, amit befele, lefele, az ajtólap felé kellett nyomni. Nem tagadom, kicsit izzadt a tenyerem, izgultam is, mert ugye bent már megy a móka, én meg késve érkezem, eleve ciki. Nagy levegő, nagy lépés. Kinyitom, az ajtót és azzal a lendülettel az izzadt tenyerem lecsúszik a fogantyúról és szélső széksor mellé huppanok. Nem tudom mennyi idő telhetett el, óráknak tűnt, de arra kaptam fel a fejem, hogy jó pár szigorú tekintet rám szegeződik, miközben a műsorvezető a mikrofonba mond valamit, de nekem csak annyi jön át belőle a hangszórókon keresztül, hogy. blablablablablabla....Tamás Siófokról. Banyek, ezek ismernek engem? Hogyan? Honnan? Itt süllyedek el mindjárt szégyenemben. (Szerencsére a belső hang megint csak megszólalt,: innen ? hova süllyednél?  már így is a padlón vagy). Miközben feltápászkodom, egy idősebb nénike rám mosolyog, szánalmasan. A hangszórókból megint elhangzik blablablablablabla....Tamás Siófokról. Basszus, ez én vagyok. Leporolom magam, kimegyek és hatalmas tapsvihar közepette átveszem a díjat. Kicsit kényszeredetten, de azért mosolygok, a kézfogás is megy, szembenézés közben viszont meg kellett harapnom a nyelvem, hogy ne röhögjem el magam, köszönhetően az elmémben közben helyet foglaló, iménti burleszk jelenetnek. Próbálok komoly arcot vágni, így nagy baj nem lehet. Az elnök az oklevél átadásakor mosolyogva odasúgja a fülembe: Emlékezetes belépő volt fiatalember, ha vége az ünnepségnek igyon meg velem egy kávét.

* a történet kitalált, nyomokban, dióféléket, mogyorót, és valóságos elemeket tartalmaz

(2018.01.19-20)